A szülés misztériuma

„Van egy erő, ami szüléskor eljön a nőkhöz. Nem kérik, egyszerűen csak elárasztja őket. Összegyűlik, mint a felhő a szemhatáron, átsuhan az égen és magával hoz egy gyermeket.”

 

A nők kulturális kondicionálása azt eredményezi, hogy átadjuk magunkat a terhességi szakértőknek, így legtöbbünk elveszíti kapcsolatát a velünk született erőnkkel és ösztönös tudásunkkal, ahogyan a legtöbb szakértő is, aki ehelyett laboratóriumi vizsgálatokra, gépekre hagyatkozik.

 Azt akartuk, hogy a szülés biztonságosabb legyen és kevésbé fájjon, eközben azonban elválasztottuk saját ősforrásától. Mint ahogy az oly sok esetben megtörtént már a természettel való kapcsolatunkban, nem értettük meg annak összetettségét. Elkülönítettük a nő néhány, közvetlenül a vajúdásban szereplő részét a szülés egészétől, elkülönítettük a szülést az anya egész személyiségétől, végül elkülönítettük a nőt és családját az élet újjászületésének egészétől. Elvágtuk a végtelenbe vezető köteléket, s ezáltal halandóbbá és kisebb értékűvé tettük az anyát, mint amilyen valaha is volt. Lehetetlenné vált, hogy azokról az erőkről beszéljen, amelyek előtte járnak, elkísérik és vezetik őt az útján. Megtagadtuk tőle a nyersanyagot a történetekhez, amiket lányainak mondhatna el az élet eredetéről. Elvettük tőle a mítoszt. Az értéktelenség érzetét alakítjuk ki a nőben, s ezáltal biztosítjuk annak az illúziónak a továbbélését, hogy a nők nem képesek saját erőből világra hozni gyermeküket.

 

Pedig minden nő számára mély tapasztalat a szülés, amely örökre megváltoztatja. A szülés élménye olyan erőkkel szembesít bennünket, amelyeket különben nem élnénk meg. Ha el tudunk mélyedni a szülésben, ha egészen átadjuk magunkat, megismerjük erőinket és női erőnket, ahogy korábban soha.

A női test ösztönösen tudja, hogyan kell életet adni, és nagyon jól reagál olyan környezetben, amelyben arra bátorítják, hogy azt tegye, amit jónak lát, és olyan hangot adjon ki, amilyen csak kikívánkozik belőle.   

Bradley a saját megközelítését „férj által trenírozott szülésnek” nevezi. Kezdetben állatok szülését figyeli meg, és ezekre a megfigyelésekre építi elképzelését, miszerint a szülés olyannyira természetes folyamat, hogy az orvosnak semmi keresnivalója nincsen benne. Azonban mégis fontos lehet a szerepe: ha komplikáció lép föl, akkor ő képviseli azt a szaktudást, amivel a komplikációt meg lehet oldani. Bradley álláspontja szerint azonban az esetleges komplikáció jelentkezéséig az orvos maradjon megfigyelői pozícióban, és a hagyományosan az orvosok által betöltött szerepbe az apát helyezi. A sikeres Bradley-féle szülés kritériuma, hogy ne történjen gyógyszeres vagy fizikális beavatkozás. Nem alkalmaz Lamaze-hoz hasonló speciális légzéstechnikát, mert szerinte az ellazuláshoz szükséges légzés egyenletes, nyugodt, ritmusos.

 Dick-Read szerint a természetes szülésnél nincs szükség gyógyszeres fájdalomcsillapításra, elegendő, ha az orvos érzelmileg támogató. Azt mondja, hogy mindennek a törekvésnek, erőfeszítésnek a jutalma a gyermek lesz a szülő nő számára, hiszen szerinte a nőiesség centrumában az anyaság áll. Szemlélete meghatározóvá válik, mivel a szülő nő aktivitását, a szülés folyamata feletti kontrollját és a szülésélmény spirituális voltát hangsúlyozza.

Leboyer a szüléseket beavatkozás- és gyógyszermentesen vezeti, maximális teret engedve a szülő nő saját aktivitásának. Azt mondja, hogy a jelenlévők, a bába vagy orvos legyenek türelmesek, és tudjanak pusztán jelen lenni. Nem aktívan és beavatkozva, hanem csak jelen lenni, ott lenni.  Talán ő az első olyan szülész-orvos, aki tudatosan vonul a háttérbe, maga elé engedve a szülésznőt, akinek asszonyi és tapasztalati tudását egyenrangúnak tartja a szülész orvos szakmai tudásával. A szülés csendes, meleg, félhomályos környezetben zajlik: ez az újszülött számára átmenetet képvisel a méhen belüli és az azon kívüli világ között, ugyanakkor kellő intimitást és nyugalmat biztosít az anya (és párja) számára is. A gyermek megszületése után azonnal az anyához kerül, majd a szülőszobáról olyan szobába, ahol az egész család (ideértve az apát is) együtt lehet a kórházból való távozásig.

 

Kitzinger, S. (1963) így ír saját szüléséről: „Kezdtem valóban élvezni a szülést. Csodálatos volt kihasználni a kontrakciók erejét, hogy jöjjön ki a baba. Azt hiszem, soha még nem tettem semmit ekkora erővel és a siker bizonyosságával. A lehető leginkább kielégítő és jutalmazó élmény volt, amiben valaha részem volt. Igen, fájdalmas volt, de félelem és feszültség nélküli, ami pedig általában kíséri a fájdalmat. Amikor eljött a nyomási kényszer, meglepett, hogy milyen erőteljesek és önkéntelenek az izommozgások, és azok az akaratlagos erőfeszítések is, amiket az ember hozzátesz. Valójában a méh vette át az irányítást, és teljesen természetes volt az erőmet ahhoz igazítani, amit épp az uterus csinál. Elég erős hátfájásom volt minden kontrakciónál, de ez elképesztően jó segítséget nyújtott, hogy valami előrevivőt tegyek.”

Vajúdás és szülés alatt a nők minden más alkalomnál jobb lehetőséget kapnak rá, hogy drámai módon tapasztalják meg testük bölcsességét. Ha a nő nem áll ellen a fájdalomnak, elmerül benne mélyen és lépést tart vele, akkor a teste automatikusan tudni fogja, mit tegyen.

A szülés folyamatába vetett bizalom és annak ismerete, hogyan hangolódhatunk rá a babára, olyan képességek, amelyek segítik a vajúdást, és olyan élménnyé teszik, amelyből erőt meríthetünk.

Dr. Northrup szerint a vajúdás valóban egy folyamat – megvan a maga ritmusa és időzítése – és ez a folyamat hatalmasabb nálunk. Ezért, ha megtanuljuk, hogyan engedjünk neki, és hagyjuk, hogy átsöpörjön rajtunk – olyan lesz, amit soha nem felejtünk el. Sokan a gyermekszülés alkalmával tapasztalják meg először a többi nővel és a saját hatalmas kreativitásukkal való kapcsolatot. Van, aki ezt így fogalmazza meg: „Egynek éreztem magam minden nővel, aki valaha életet adott. Erősnek, hatalmasnak éreztem magam, és kapcsolatba kerültem a bensőmben valamivel, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik.”

 

Bálint Éva, pszichológus, szexológus


 

Megosztás
 

Wednesday the 22nd. Quickmedia.