Elkényeztetett gyerekek

Milyen képet idéz elő agyunkban az elkényeztetett gyermek fogalma? Önállótlan, anyámasszony katonája, állandó segítségre szorul, nyűglődik, nyafog, vagy zsarnokoskodik, követelődzik, hisztizik, esetleg ezeket váltogatva műveli.

Sok édesanyát már várandósság alatt igyekeznek jó tanácsokkal ellátni, nehogy abba a hibába essenek, hogy a gyerek manipulálni kezdje őket, de legkésőbb a csecsemő sírósabb időszakában figyelmeztetik a veszélyre. Pláne, ha kiderül, hogy „ebadta kölyke” csak cicin nyugszik meg, csak akkor hallgat el, ha ringatva van! Mi az, amit ilyenkor hallhat egy Anya? „Ne vedd fel állandóan, hozzászokik! Nehogy megint megszoptasd, fél órája sincs, hogy szopott! Ha most ringatva alszik el, örökké téged fog akarni, 10 kg-os gyereket is majd cipelhetsz!” stb.

Erre Anya megijed és kezdi felülvizsgálni benső hangját, ami eddig olyan egyértelmű volt és magabiztos. „De ha ennyien mondják?! Ráadásul tapasztalt anyukák! Sőt, az orvosit végzett gyerekorvos! Akkor biztosan bennem van a hiba és tényleg majdnem elrontottam a gyereket. Te jó ég, szerencse, hogy figyelmeztettek!” És itt új fejezet következhet: Anya próbálja következetesen leszoktatni gyermekét a jelzésekről, aki vagy beletörődik az új módba vagy szerencsés esetben nem és hangot ad igényeinek.

 

A kutya itt van elásva! Igényekről beszélünk és nem kívánságokról! Sokszor keveredik ez a két fogalom,  és ez a keveredés könnyen tévútra vezethet.

Egy újszülött kisbabának természetes igényei vannak, mely igények kielégítése megalapozza az életét a világban, jó esetben biztonságot, bizalmat, komfort érzést (jóllakottságot), nyugodtságot, általános derűt hoz magával. Ahhoz, hogy egy csecsemő jól érezhesse magát, olyan háttérre van szüksége, olyan gondozókra, akik az ő jelzéseit felismerik, megértik, és adekvát választ adnak rá. A szülők erre általában gond nélkül képesek, pláne, ha hisznek magukban vagy ők maguk, szülőként kapnak olyan háttértámogatást, ami az ő szülői kompetenciájuk fejlődését és kibontakozását támogatja, kíséri!

Szülővé válni egy érés, egy folyamat. De ehhez kell a babával való együttlét, folyamatosan.

Ha sír a csecsemő, a gondolkodás nélküli, első reakció a baba felvétele, mellre tevés, tehát a gondoskodás testi közelséggel való kifejezése. Ez egy természetes reakció, a babák általában erre meg is nyugszanak, mindkét fél harmóniát élhet át, egységet. Ám előbb-utóbb könnyen tapasztalható az, hogy a baba egyáltalán nem akar letéve lenni! Ragaszkodik anyukája közelségéhez, nappal is, éjjel is, a kiságy megközelítésekor már görbül lefelé a szájacskája. Ha ez a „ragaszkodás” a szülő(k) számára túl intenzív, kétségbeeshetnek, hogy valami hiba történt, mert ez nem lehet normális. Hát azt tudták, hogy a babát el kell látni, gondoskodni kell róla, de arról nem volt szó, hogy ez ennyire ’ilyet’ jelent! Jó esetben az ilyen intenzívebb szakaszokban a szülők olyan segítséget találnak, akik elmondják, hogy mindez normális és nem marad így örökre! Kevésbé jó esetben hümmögés és sajnálkozó tekintet a válasz, majd jönnek a fentebb említett tanácsok, és az ennek nyomán kialakuló bizonytalanság, szülői kompetencia megkérdőjelezése.

Pedig de jó is lenne, ha a szülők jobban hinnének magukban! De jó is lenne, ha a legkisebb szegletbe is eljutnának a valódi információk a kisbabák szükségleteivel kapcsolatban!

Hogy mik ezek a valódi szükségletek, melyek az élet első éveiben teljesen természetesek?

-          szoros testközelség napszaktól függetlenül

-          az érzés,  hogy várták őt és szeretik, úgy, ahogy van

-          jelzései felismerése és az arra megfelelő, minél hamarabbi válasz (pl. igény szerinti szoptatás, akár együttalvás)

-          biztonság (érzelmi és fizikai értelemben egyaránt)

-          részt venni a család mindennapi életében, nem elszeparálva a zajoktól, az élettől

Mint látszik, ezek az igények azt kérik, hogy a szülő legyen a gyermekével! Ez egy kódolás a fejecskékben, nem nevelési hiba következménye, ha egy kisbaba hordozva szeretne lenni, vagy az órát nem ismerve kéredzkedik mellre, igényei szerint!

Minden kisbaba tökéletesen jön a világra, nincsen szükség átalakításra, idomításra! Természetesen az igények folyamatosan változnak, vesztenek intenzitásukból, átformálódnak, hiszen egy 6 éves gyerek már nem hordozott állapotú, de mindennap igényli az ölelést, az esti összebújást az esti meséhez.

Nincs ok félelemre, amiért a szülő kielégíti ezeket az igényeket! A válaszkészség egy olyan kapocs szülő és gyermeke közt, ami stabil biztonságot ad minkét félnek! Ez egy kölcsönös bizalom oda-vissza. A szülő bízik a gyermekében, helyesen felismeri, elfogadja, megkülönbözteti jelzéseit, tudja, hogy a gyermek képes a következő fejlődési szintre lépni, mikor megérett rá, a gyermek pedig bízik szülőjében és egyre nagyobb bizalommal tekint saját magára és a világra is. Önbizalma növekszik, egészséges és stabil személyisége alakul, formálódik.

Tehát egy folyamatosan, érzelmileg és fizikálisan is elérhető, jelenlévő szülő, aki ezeket a természetes jelzéseket figyelembe veszi és megfelelő válaszokat ad rá, nem tudja elkényeztetni gyermekét! Ezekre a szülőkre jellemző, hogy azt várják el a gyermeküktől, amire már képesek, és nem erőltetik azt, amire még nem. Támaszt adnak nekik, figyelik, ismerik őket, de kísérik az útjukon.

Aztán természetesen van a fejlődésnek az a szakasza is, amikor bekapcsolódnak az igényeken felül a kívánságok is, ami egy más terep. A sokadik új kisautó, a színes, kívánatos, csörgős zacskós finomság a boltban, a többedik mese és még sorolhatnám, nem az a kategória, ami a biztonságérzethez, kötődéshez kapcsolódna. A gyerek folytonos körbeugrálása, kívánságai lesése, maradéktalan és folytonos kielégítése nyomán kialakulhatnak problémák, de az igények felismerése és kielégítése nyomán kialakuló válaszkészség nem veszélyes és nem „rontja el” a gyermeket!

A válaszkészség mibenléte is változik, alakul az igények változásával és idővel bekapcsolódnak a határok rugalmas kialakítása is, ezekre szintén szükség van!

A válaszkész gondoskodásban nevelkedő csemetéknél úgy tűnhet, önállótlanok. De ez egy olyan szemüvegen át nézve lehet igaz, ami irreális elvárásokat mutat. Egy gyermek alap esetben elég sokáig támaszkodik intenzívebben gondozóira, hogy aztán megerősödve és felvértezve gördülékenyebben vegye az élet akadályait, akkor amikor annak van itt az ideje.

Nem tartom optimálisnak a gyermek trénelését, hogy minél hamarabb erősödjön, képes legyen majdan küzdeni, ezért leckéket adni neki, és olyan tettekre sarkallni őt, olyan helyzetekbe hozni, nevelési célzattal, amire koránál és éretlenségénél fogva nem lenne még képes, mert ez később visszaüthet és ellenkezője alakul ki, mint a vágyott cél volt.

Azt gondolom, hogy a gyermekek képesek megfelelően felnőni szeretetteljes, érzelmileg biztonságos környezetben, ahol az elvárások „csak” az ő szintjének megfelelőek.

Türelem, szeretet, értő odafigyelés, lassítás, mikor szükséges a –sajnos természetes- rohanás közepette, együttlétek. Azt hiszem, ezek kulcsszavak a gyermekek jövőjére nézve, de a jelen szépségeihez és kihívásaihoz is elengedhetetlenek! 

Dobiné Olasz-Papp Nóra, pszichológiai-tanácsadó, kapcsolatanalitikus

 (a cikk a Napi Elemózsia online magazinjában jelent meg)

 


 

Megosztás

Wednesday the 20th. Quickmedia.